Merítsetek erőt hőseitek emlékéből!

„Hogyne sírna az az anya, / kinek két fia katona. / A harmadik elindítva, / a negyedik fel van írva.” „Nem nevelek több árvát, / nem adok a császárnak több katonát.” – idézett katonadalokból Sigmond Bertalan alpolgármester a Hősök napján a budakeszi temető hősi parcellájában tartott megemlékezésen május 30-án. Nagy különbség van aközött, hogy a hősiesség önkéntességgel párosul, vagy a katona parancsra teszi kockára életét.

A visszaemlékezésekből azonban tudjuk, hogy a hazaszeretet, a bajtársi összetartás utóbbi esetben is példátlanul hősies önfeláldozásra késztette honvédeinket. – emlékezett az alpolgármester, aki újkori háborúink sorában elsőként a 48-as forradalom és szabadságharcról emlékezett meg. Ekkor sikerült először az, ami a magyar történelem korábban soha: néhány hónap alatt százezres, önkéntesekből toborzott honvédséget sikerült felállítania az első felelős magyar kormánynak. Csodálatos hősiesség volt ez. Bámulatos leleményességről tesz tanúbizonyságot az a tény, hogy a professzionális, harcedzett osztrák haderő felett győzelmet arattunk és csupán az oroszok közbelépésével sikerült leverni szabadságharcunkat.

Majd az 1867-es kiegyezéssel létrejött az osztrák-magyar monarchia, amely a magyar történelem talán legsikeresebb évtizedeit hozta el. A boldog békeidők időszaka ez. Gazdaságunk majdnem önellátó lett, megindult a technológiai fejlődés, egyre több világhírű magyar találmány valósult meg. Ezen előzmények után talán érthető, hogy miután 1914. június 28-án Szarajevóben meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst, és egész Európát elborította a háború, katonáink miért masíroztak olyan lelkesen az egyenruháikban: dicsőséges győzelemre készültek. Ehelyett több éves háború, öldöklés következett, és talán nem maradt olyan család Magyarországon, amely ne szenvedett volna gyászt. A háború végével a monarchia, a kiegyensúlyozott fejlődés és felvirágzás állama, felbomlott. Zavaros idők következtek, s bár 1918-ban egyetlen idegen katona sem tartózkodott Nagy-Magyarország területén, s honvédeink a négy éves kegyetlen háború ellenére is védték volna az ezeréves magyar határt, az állam újdonsült vezetése lefegyverezte és szétzilálta őket. – sorolta hadtörténelmünk összefüggései Sigmond Bertalan.

A második világháború éppen úgy reménységgel indult, mint az első. A Trianonban megcsonkított, erőforrásaitól megfosztott országban a Kárpátoktól az Al-Dunáig egyetlen imádság remegett minden ajkon: Mindent vissza! Húsz év után végre megindult a revízió, és mindenki bízott benne, hogy egy igazságosabb időszak következhet Magyarországra. Nem így lett. Újabb sokéves öldöklő háborúnak estek áldozatul a magyar katonák, azok is, akik itt nyugszanak.

Ma ismét a boldog békeidőket éljük. Szomszédunkban azonban háború zajlik, éppen úgy, mint 1999-ben, az első Orbán-kormány idején. Akkor is, most is határon túli magyar kisebbséget is érint e háború. Akkor sikerült kimaradnunk belőle és megőrizni Magyarország békéjét és biztonságát. Bízunk benne, hogy ez most is így lesz. Azonban döbbenten értesülünk arról, amikor kárpátaljai fiúkat háborúba visznek, hogy vérüket ontsák egy olyan államért, amelytől ők magyar kisebbségiként nem sokat kaptak.

Sokan végiggondoltuk az elmúlt hónapokban, mi lenne, ha ide érne a háború. Régebben, legényemberként bizonyára lelkesültem volna, ha védeni kell a hazát – mondta az alpolgármester. Családapaként azonban már mást jelent a kötelesség: maradj otthon, vigyázzunk egymásra. Ha azonban a háború a saját otthonát, szeretteit fenyegeti, sok mindent átértékel az ember, s talán olyan hősies áldozatot is vállal, amelyre korábban nem lett volna képes.

Nagyon fontos, hogy megemlékezzünk elődeinkről, hőseinkről. Ebben segítségünkre vannak a honvéd hagyományőrzők, akik megidézik a múltat. És nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak azok a civil szervezetek, akik fáradhatatlan önkéntes munkával gondoskodnak az emlékek megőrzéséről. Köszönöm a Szépítő Egyesületnek, hogy őseik nyomdokán immár több mint harmincöt éve gondozzák Budakeszi emlékhelyeit. Köszönet a Budakeszi Kultúra Alapítványnak, amely a magyar történelmi emlékhelyek gondozásával a Gyimesi-szorostól az Isonzóig Budakeszi jó hírét viszi.

Tudjuk, hogy honvédő hőseink áldozata nem volt hiábavaló: értünk haltak és örökre beírták nevüket  magyar történelembe.
Imádkozzunk azért, hogy gyermekeinket békében nevelhessük fel. És ahogy Klebersberg Kunó mondta: a magyar hazát ne a kard, hanem a kultúra tarthassa meg és tegye ismét naggyá. – zárta megemlékezését Sigmond Bertalan alpolgármester.

Töll László ezredes, hadtörténész, egykor pedagógusként végzett katona, a Magyar Honvédség Tartalékképző és Támogató Parancsnoksága Hátországvédelmi Igazgatósága Társadalmi kapcsolatok főnökségének vezetője rendhagyó beszédet tartott a hősök budakeszi parcellájában és kifejezetten az ifjúsághoz intézte szavait. „A Hősök Napját ünnepeltük május utolsó vasárnapján, idén május 29-én. Ma szükség van erre? Kik voltak a mi hőseink? A katonaember csak egyfajta hőst ismer, aki fegyverrel szolgálja hazáját, abban a háborúban, ahová küldik, helytáll, s ha kell, meghal. Ezek a hősi halottak ugyanúgy tagjai a hadseregnek, mint az élők: megörökítjük őket az emléktáblákon és felidézzük őket az ünnepségeinken.

Miért van hősök napja Magyarországon? Minden hadakozó nép büszkeségének a legfőbb eleme a hadtörténelme. A magyar hadtörténelem régebbi, mint a magyar államiság, jóval több, mint ezer éves. Ezt a harcedzett népet, amely volt valamikor hódító nagyhatalom, volt éppen csak a megmaradásért küzdő nép, az első világháború végén érte a legnagyobb sokk. Ez volt az a háború, amelynek négy éve csupán egy villanás volt a magyar hadtörténelemben, mégis a legnagyobb erőfeszítésre kényszerített bennünket. Az akkori magyar királyság teljes lakosságából négy és fél millió embert hívtak be, ebből 660 ezer esett el a frontokon, 680 ezer esett hadifogságba és 780 ezer szenvedett valamilyen sebesülést. Ez azt jelentette, hogy tíz bevonult katonából hárman-négyen biztosan meghaltak, és további négyen biztosan megsebesültek. Manapság hajlamosak vagyunk engedni, hogy az első világháború katonáit feledésre ítélje a második világháború szintén rettenetes emléke, pedig a katonai veszteség jóval nagyobb volt az első világháborúban, mint a másodikban, ahol a katonai veszteségünk 200 ezer fő alatt volt. Az időben hozzánk közelebb eső háborúban a front is elérte hazánkat, és a civil lakosságot rettenetesen meggyötörte.

Az első világháború egy igazi gépi háború volt, a tűzgépek uralták a harcmezőket, a hús harca volt az acél ellen, amiben egyértelmű, hogy csak a hús veszíthetett. Az akkor bevonult katonák, akik lövészárok-háborúra kényszerültek, két hetet szolgáltak a tűzvonalban, majd kivonják őket egy rövid pihenőre, utána visszakerültek. Félévente mehettek haza. Olyan egészségügyi ellátás mint ma, nem volt, nem jött a mentőhelikopter, fájdalomcsillapítók kezdetlegesek voltak, viszont az akkori fegyverek majdnem olyan pusztító erejűek voltak, mint a maiak. A szemben álló felek esetenként egy hétig is lőtték egymás állásait, napi több millió gránáttal, gáztámadások érték őket, amit ma már tiltanak a nemzetközi egyezmények. Mesterlövészek vadásztak rájuk, a hegyekben egymás alá fúrtak aknákat. Aki gyorsabb és ügyesebb volt, az robbantotta fel a másikat. Az Alpokban olyan magasan folytak a harcok, hogy a gleccserekbe fúrtak lőállásokat a harcolók és oda hurcolták fel az ágyúkat, a géppuskákat. A zsúfolt állásokban járványos betegségek pusztítottak, s akit nem tudtak lehozni, azt a betegség ölte meg a fronton. Ezek a magyar katonák olyan körülmények között harcoltak négy és fél évig, amit manapság már el sem tudunk képzelni. Vad és konok bátorsággal Galícia végtelen pusztáin, a Kárpátokban, Szerbia fennsíkjain, az Alpok ormai között, bárhol, ahová a parancs szólította őket. – sorolta Töll László ezredes.

Az akkori magyar királyságban a nemzetiségiek aránya meglehetősen nagy volt. Feltehetjük tehát a kérdést, hogy a harcokban ezer főből mennyi volt a magyar nemzetiségű? A számok meglepőek. A magyar nemzetiség össznépességen belüli aránya alapján háromszázezres veszteség jutott volna a magyarokra, mégis négyszázezer volt ez a szám. Miért? Mert a magyar ezredek számítottak a legmegbízhatóbbnak, ezért a legveszélyesebb helyeken vetették be őket. Ezek a férfiak, akik négy éven át állták a csaták tüzét, miközben a hozzátartozóik rettegve várták azt a levelet, amelyben a halálukról, a fogságukról, vagy a sebesülésükről értesítik őket, mit kaptak, amikor hazajöttek? Trianont. S ezek az emberek, férfiak és nők Trianon után felépítették ezt az országot még egyszer. Így kérdezem, hogy kik is vagyunk mi hozzájuk képest?

E férfiak jelentős része megélte még a második világháborút és a tartalékosok még abban is harcoltak. A legidősebb korosztály megélte még 56-ot is. Még azt is látniuk kellett. Micsoda generáció volt ez! Ezek a katonák egy ezeréves hadtörténelem leszármazottjai és ti, fiatalok is az ő leszármazottai vagytok. Büszkéknek kell lennetek rájuk!

A magyar földet eddig nem csak a kultúra, inkább a kard tartotta meg, s csak remélhetjük, hogy ezután a kultúra is elegendő lesz, bár a jövő nem ezt mutatja. A magyar történelem valójában hadtörténelem, hiszen alig volt olyan időszak a múltunkban, amikor a magyarok ne háborúztak volna a szélrózsa valamelyik irányában. Az ősök helytállása útmutató kell, hogy legyen, s az ő örökkévalóságuknak a zálogai a fiatalok emlékezete. Ha elveszítitek ezt az emlékezetet, a földet is elveszítitek, amin éltek és a jogot is hozzá. Azok a hősök, aki a hazáért haltak meg, egy szövetséget kötöttek arra, hogy a magyarság szabadságban fog élni, s hogy összetartozunk. Ez tartotta életben Magyarországot. Ennek Ti vagytok a letéteményesei, ti viszitek tovább, hiszen ők meghaltak azért, hogy Ti itt lehessetek. Erről szólnak ezek az emlékhelyek és a Hősök Napja.

Nem vagyunk nagy lélekszámú nép, de nagyon nagy történelemmel rendelkezünk. Bár kicsi földön élünk, ezt meg kell tartani mindenképpen, a kultúránkkal együtt. Ennek a kultúrának a megtartó és meghatározó része a hadtörténelmünk. Aki ezt lekicsinyli, az méltatlanná is válik rá.

Sajátos nemzeti sorsot adott nekünk az iszlám hódítás. Mátyás király halálakor (1490) négy millió magyar élt a Kárpát-medencében. Mikorra 1686-ban Buda várát felszabadítottuk, már nem saját erőből, hanem koalíciós hadsereggel, közel másfél-kétmillió magyar maradt csak. És mégis itt vagyunk! Nagyon kevés nép él túl ekkora veszteséget. A Habsburg-birodalom részeként is részt tudtunk venni hatalmas háborúkban, remek katonaanyagot adva a császár háborúihoz. 48-ban ismét megvillant a magyar vitézség, nem is akárhogy, az első világháborúban szintén, A második világháborúban is a magyar katona nagyon jól harcolt ott, ahol megfelelő fegyvert kapott. És 56-ban is megmutattuk, hogy ott van a magyar bátorság. Joggal lehettek hát büszkék elődeitekre és soha ne tűrjétek el, hogy bárki gyalázza, lekicsinyelje a hadtörténelmünket. Ez a miénk, senki nem fogja rajtatok kívül sem ápolni, sem megőrizni. Merítsetek erőt őseitek, hőseitek emlékéből! – zárta lelkesítő beszédét Töll László ezredes.

Koós Hutás Katalin